Elvonatkoztatás

Főzünk. "Játékiból", ahogy Vica mondja. Előkerül a műanyag fazék, lábas, kistányér, akármi. Kavargatunk, teszünk bele műanyag hozzávalókat, "kóstolunk", terítünk.

A ygerekek szeretnek segíteni a konyhában. Nem csak a játék közben, hanem valójában is - ezt már a terítésnél is említettem. A baj csak akkor jön, ha nem figyelünk eléggé. Ilyenkor kerülhet a számolókorong a teába (mint tegnap este) vagy a homok a pörköltbe.

Az autizmus spektrumzavarral élő gyerekek és felnőttek számára az elvonatkoztatás egy nehezen értelmezhető valami. Ez azt jelenti, hogy nehezen vagy egyáltalán nem értik a metaforákat meg a hasonlatokat. Nem tudják értelmezni a szibólumok jelentését sem. 

Vagyis, Ferike nem érti, mi az, hogy "játékiból". Ha egyszer délután főztünk abból a korongból, és finom lett tőle a tea (hiszen megkóstoltuk, és "hmm, de finom..." volt), akkor miért mérgesek a felnőttek, ha ugyanazt este a vacsióorához készülő teába is beleteszi?

Ez egy nehéz ügy. Először is, kell hozzá a megelőzés - figyelünk, nem teremtjük meg a lehetőséget, hogy megtörténjen - természetesen ez nem mindig jön össze, egyszerűen képtelenség minden kiskapura figyelni. Másodszor mentjük a methetőt - azaz azonnal kiszedjük a nemkívánatos elemet a kajából, lehetőség szerint anélkül, hogy a vacsorát ki kellene dobni. Ez se megy mindig: szedtem már ki forró olajból műanyag fürdőjátékot... 

Harmadszor leültetjük a büntiszékre illetve, ha olyan dolgot csinált, helyreállítatjuk vele, súlyosabb esetben rácsapunk a kezére: lehet felszisszenni, de sajnos van, amikor nem megy máshogy, mert nem érti meg. Itt jelezném, nem verem a gyerekeimet, sosem tettem, de amikor a nem szabad valamilyen okból nem elég, rá szoktam ütni a kezükre. Lehet, hogy ettől pokolra kerülök, lehet, hogy szörnyű szülő vagyok, de nem hiszek a szépen megfogalmazott, ide-oda kiplakátolt álombuborékoknak. Igen, az agresszió agressziót szül, igen, a gyereket szeretetben kell nevelni. De attól, hogy vannak korlátok, és attól, hogy következetesen nem engedek meg dolgokat vagy felemelem a hangom, ha szükséges, még nem nevelek tömeggyilkosokat. Minden tiszteletem azoké a szülőké, akik pusztán simogatással, szeretgetéssel és szép szavakkal is képesek minden konfliktust kezelni, nekem ez sajnos nem megy. 

Ettől még mindkét gyerekem szépen fejlődik, és mindketten szeretettel fordulnak hozzám. Tudják, mert mindig megbeszéljük, hogy szeretem őket, akkor is, ha bizonyos dolgokat nem szabad, vagy rájuk szólok vagy felemelem a hangom. Mindig elmondom, hogy az adott dolog miért nem helyes, miért nem jó, hogy értsék is a tiltás okát. Nálunk nincs olyan, hogy azért, mert én azt mondtam. Nem lehet, mert valakinek fájdalamt okozol, mert eltörik, elromlik, neked fog fájni, stb. És hogy miért nem egyből csak a magyarázatot kapja, miért kell "büntetni"? Mert sajnos sok estben szükséges a kizökkentés, hogy ne viccnek fogja fel, amit csinált, hanem érezze a súlyát is. Mert a felnőtt életben is következményei vannak annak, ha rosszat csinálunk. Ha bántunk valakit, elveszünk valamit, ami nem a miénk, akkor azért felelősséget kell vállalnunk és ha büntetés jár érte, azt is el kell viselnünk. Amikor leültetem a büntiszékre valamelyik gyereket, akkor, amellett, hogy meg akarom törni az aktuális csínytevés folyamatát, azt akarom érzékeltetni vele, hogy a tetteinek bizony lehetnek rá nézve kényelmetlen következményei. 

Az sosem fordul elő, hogy magyarázat nélkül kapnak büntetést, mert az semmilyen formában nem építené a jellemüket. Igyekszem következetesen nevelni a gyerekeimet, és mindig törekszem arra, hogy megmagyarázzam egy egyes dolgok okát és következményeit - akkor is, ha érzem, hogy az adott helyzetben hiába mondom el, nem érti meg; ilyenkor minden újabb alaklommal újra és újra elmondom. Aztán pedig velük is elmondatom, hogy lássam, értik-e. Ez talán nagy elvárásnak tűnik egy gyerek felé, de én úgy gondolom, hogy nem lehet elég korán elkezdeni azt, ogy komolyan vegyük a gyereket.

Amikor bocsánatot kérünk, akkor is mindig elmondjuk, miért - a többes szám itt nem a szülői többesnek szól, én is szoktam bocsánatot kérni a gyerekektől. A válasz Vicától: "Nem baj anya, legközelebb majd jobban figyelsz." Itt a lényeg, hogy a gyerek tudja, miért kér bocsánatot. Ferkónál ebben ott járunk, hogy megismétli, hogy bocsánatot kérek. Szép lassan majd eljutunk addig is, hogy érteni fogja, ez mit jelent - remélem.

Visszatérve az alap témára. Sajnos van, hogy valami nem úgy áll össze Ferkó fejében, mint egy átlagos gyereknél. Van, hogy tényleg nem érti - nem azért, mert buta, hanem mert neki nem megy az elvonatkoztatás -, hogy egy szituációban miért jó valami, a másikban meg ugyanez miért rossz, és néha rosszul reagája le az egyszerű tiltó szólást. Ami ebben zavarbaejtő, hogy ez sajnos a másik irányban is működik, vagyis az általánosítás sem megy könnyen, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz. Most csak annyi van, hogy figyelek, hogy mi van a kezében, ha a tűzhely felé közeledik.