Emelt fővel

A napokban több cikket és bejegyzést/megjegyzést olvastam, ami nem esett jól. Szoktam így járni. Amúgy is vannak érzékenyebb időszakaim, meg ugye a kényes témák nagyot tudnak csavarni az anyai szíven.

Miért mindig nekünk kell alkalmazkodni? Ez a mostani bejegyzés alap gondolata. Tudom, ezzel most nagy lavinát indítok el - legalább a fejekben -, mert erről mindenkinek megvan a saját véleménye meg nézőpontja, amit nem is akarok se vitatni se felülbírálni. Mindösszesen néhány saját tapasztalatot fogok leírni. Kérek mindenkit, hogy kezelje felnőtthöz és emberhez méltó toleranciával.

Hová mehetnek be gyerekek és hová nem, illetve hogyan kell viselkednie egy gyereknek, honnantól a szülő felelőssége, ha a gyerek áthág egy ilyen vagy olyan súlyosságú szabályt, és mikor nézhet ferdén a társadalom? Egyáltalán, mikor, milyen körülmények között kell inkább otthon maradni egy gyerekkel - legyen az túl kicsi, nyűgös vagy valamilyen módon hátrányos helyzetű?

Előljáróban elmondanám, hogy nem szoktam egydül vásárolni menni a gyerekekkel. Játszótérre szoktunk menni, de azt is csak az ovi mellettire (erről lesz majd egy sztorim). Vásárlásnál egyébként Vicával sokszor több baj van, mint Ferkóval. Ruhát méret alapján veszek - gyerek nélkül; a normál bevásárlásokat - kaja, tisztítószerek, akármi, általában egyedül intézem vagy hétvégén Lacival, ha nincsenek itthon a gyerekek, esetleg négyen, ha mind itthon vagyunk. Ha négyen vásárolunk, akkor Ferkó általában sétál Lacival a bevásárlókocsi mellett, mögött, míg Vica rohangál, mindent megnéz, megfog, elkér - tipikus gyerek, mondanám én, tipikus rossz nevelés, mondanák mások (akinek nem inge, ne kezdje el vasalni); és igen, rá szoktam szólni ilyenkor, hogy ne csinálja.

Étterembe, szállodába eddig még nem mentünk, nem tudom, mit csinálnának olyan helyen. Van, hogy elborul a világ - mármint a türelem elfogy, akkor bárhol lehet gond, de ez szerintem bármelyik fáradt/türelmetlen gyereknél előjön. Aki ezt általában a gyerekeknél nem tolerálja, az egy autizmussal élőnél se fogja.

Szállodákkal kapcsolatban - megértem, hogy oda pihenni mennek emberek, a gyerek meg rohangál, kiabál - szóval, ne menjen az, akinek ilyen gyereke van, vagy menjen oda, ahol ezt tolerálják. Nem tartom jónak a tiltást. Szerintem vannak viselkedni, szabályt követni nem tudó felnőttek is, mégse jönnek létre olyan szállodák, ahonnan őket kitiltják. Pontosan miért nem? Mert a gyerek egy megfogható, jól definiálható (?) kategória - hat év alatt vidd máshová és kész-, míg egy bunkó felnőttet nem tudsz körbeírni a házirendben. Hát, kedves szülők, így jártunk :) Amúgy, ahol nem látnak szívesen, oda nem megyek, ennyi - anyai ágon meg elég haragtartó vagyok, úgyhogy, ha gyerek nélkül mennék nyaralni, akkor se mennék ilyen helyre, egyszerűen, mert felháborít a tolerancia hiánya (lehet másképp gondolni).

Játszótérről említettem, hogy van sztorim. Hogy jó vagy rossz, megint mindenki döntse el magának. Adott a szituáció, hogy ovi után összeszedem a gyerekeket, és egy kicsit átmegyünk a játszótérre. A gyerekek hintáznak, mert az nagy kedvenc, aztán Ferkó mászókázik, illetve csúszdázni próbál. Itt kezdődik a bonyodalom. Számunkra ismeretlen kisfiú, áll a csúszda tetején, nem rendeltetésszerű használatból adódóan menetiránnyal szemben - konkrétan a csúszda részen felmászott. Nagymama (mármint a kisfiúé) távolról, kényelmesen elücsörögve egy padon, szemléli az eseményeket. Ferkó szeretne lecsúszni, de ugye ott a gyerek. Mivel tisztában vagyok az ilyen szituáció veszélyeivel, rögtön odamegyek (két gyerekre figyelve amúgy ingázok két játék között általában), már mesziről szólva Ferkónak, hogy figyeljen, mert ott a kisfiú. Szegény gyerekem áll a csúszda tetején és nem tudja mi van. Szeretne ő lecsúszni, de ott a másik gyerek. Szemben. Odamegyek, kérem a kisfiút, hogy forduljon meg, csússzon le, mert a kisfiam nem érti, miért áll ott, és ő miért nem tud lecsúszni, és ha nem csúszik le, fennáll a veszély, hogy meglöki - nem oldalra, hanem előre, hogy lecsússzon. Megjegyzem, ezt bármelyik másik gyerek megcsinálná, csak mivel én odafigyelek, hogy az enyém ne csinálja, ezért inkább időben közbelépek, mert ha megteszi, rögtön ráfogják, hogy azért, mert a) én rosszul nevelem, b) mert autista. És akkor mi a válasz (nagymama még mindig nem mozdul, nem érzi, hogy az ő kis unokája használja nem megfelelően a játékot): miért, ő semmit nem ért??? - ezt így a gyerek, aki áll a csúszda tetején és nem hagyja lecsúszni a másikat. 

Nem akarom, hogy bárki igazat adjon nekem. Nem várom, hogy azért, mert Ferkó esetleg nem úgy reagál mindenre, mint egy átlagos gyerek, kivételezzenek velünk - általában kerülök minden olyan szituációt, amiben fel kellene merülnie, hogy kivételezni kell, egyébként meg igyekszem minden élethelyzetben a megfelelő viselkedési normát megtanítani Ferkónak is, az állapotától függetlenül (ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel, hogy elsőre meg tudja-e jegyezni, hanem azt, hogy ha kell huszadszor is elmondom, hogy itt így vagy úgy kell viselkedni, amíg meg nem tanulja). Egyébként a gyereknek azt válaszoltam, hogy de, mindent megért, csak épp azt nem, hogy miért állod el a többi gyerek útját a csúszda tetején. Nagymama eddigre ért oda. Semmi különösebb reakciója nem volt, meg se próbált rászólni a gyerekre, megvárta, amíg a kérésem hatására az unokája végül lekeveredett a csúszdáról, aztán hazamentek.

Komolyan nem értem. Ha bármi konfliktusos szituáció van, én menten ott termek. Nem csak Ferkó esetében egyébként, Vicánál ugyanígy. Lehet, én csinálom rosszul. Viszont szülőként felelősséget érzek azért, hogy a gyerekem egy szituációban hogyan visekledik. És ha ott vagyok, tudok javítani a helyzeten, segíteni tudom, hogy adott esetben megértse, mi a jó és a rossz kezelése egy szituációnak, akkor azt megteszem. Ettől nem érzem, hogy önállótlan lesz a gyerekem, mindössze látja, hallja, hogyan kell bizonyos helyzetekben reagálni.

Azt adott helyzetben persze benne volt az a félelmem is, hogy Ferkó, ha sokáig nem megy el az útjából a másik gyerek, mivel nem beszél, egyszerűen tényleg lök rajta egyet, hogy lecsússzon az útjából. Fogadok, akkor nagymama fél másodperc alatt ott lett volna, hogy miért löki le az én gyerekem az ő unokáját a csúszdáról. Na, ezt kívántam elkerülni, végülis sikerrel.

Ami miatt ez az agymenés megszületett az, hogy nem tudom megérteni, miért éljük úgy az életünket ahogy. Miért gondoljuk, hogy ha valaki nem teljesen ugyanolyan, mint mások, akkor ő vagy a szülei elvárják, hogy kivételezzenek velük? Ugyanakkor miért van az is, hogy a tolerancia legkisebb szikráját is képtelenek vagyunk mutatni az embertársaink felé? Miért az a reakció gyerektől és felnőttől egyaránt, hogy akkor ő nem ért semmit vagy nem tud viselkedni?

Nagyon sok szülővel találkozom az oviban és a játszótéren. Ők főleg Vica csoporttársainak a szülei - kész csoporttalálkozó szokott lenni délutánonként a játszótéren. Sosem fordult elő, hogy megszólták volna Ferkó viselkedését vagy rákérdeztek volna, mi a baj vele. A legtöbben tudják, hogy Ferkó a speciális csoportba jár. Ha valaki rákérdez, meg szoktam mondani, hogy miért. Nem mondom, hogy nem látszik a viselkedésén, hogy más, de azért nem lehet rá azt mondani, hogy vidd haza és zárd be egy szobába, mert akkor nem zavar másokat (egyébként, amikor elkezdtük a vizsgálatokat, ilyet is kaptunk ám, hogy sosem lesz képes önállóan semmire, be kell adni zárt intézetbe - szerencsére ezt napról napra cáfoljuk).

Szóval a tanulság. Én igyekszem tisztában lenni a gyerekeim korlátaival és úgy nevelni őket, hogy a képességeikhez mérten legjobban, de mindig az adott helyzetben elvárható társadalmi normákon belül viselkedjenek. Ha ezt nem tudjuk teljesíteni, akkor nem megyünk az adott helyre, vagy ha már ott vagyunk, akkor a határ átlépése előtt távozunk. Szerintem ennél több nem várható el senkitől.