Ez a legfájóbb pont a gyógypedagógiai véleményben. Leginkább azért, mert nem értek egyet vele.
Pontosan ki is méri ezt le és mi alapján? Én se ülök bele az ovónéni ölébe vagy a főnökömébe, ha már itt tartunk.
Tegnap este nagyon rosszul voltam - szédülés, hányinger, fényérzékenység, migrén. A fejem alig bírtam felemelni. Kis segítséggel (köszi Laci) végül tudtam aludni kb egy órát, ami rengeteget javított a dolgon, de azért közel sem voltam kipihent.
Tudni kell, hogy amikor nem vagyok itthon, a gyerekek simán elfogadják, hogy Laci olvas nekik esti mesét. De ha itthon vagyok, az más. Tegnap is, hogy pihenni tudjak, Laci előkészült a mesével. Ferkó viszont bejött a hálóba, felébresztett és átráncigált. Ráadásul nem is felelt meg neki a kikészített Bogyó és Babóca, úgyhogy visszatette a polcra és hozta a Buborékrepülést, hogy azt olvassam (ez ugyan kb háromszor olyan hosszú, de hát így jártam). Ezek után, bár alig bírtam ülni, addig rendezkedett, hogy végül az ölemben ült (inkább feküdt), úgy olvastam el a mesét. Mostanában minden este ez megy. Csak az ölemben ülve hajlandó meghallgatni a mesét.
Egyébként például tévénézéskor is mindig odabújik valakihez, sőt, ha Laci valamit csinál a kanapén, akkor mindig odasomfordál mellé. Leül és addig tolja a fenekét óvatosan, amíg hozzá nem bújik - szigorúan lopakodó üzemmódban.
Olyan fura, hogy azt mondják, nem igényel testi kontaktust. Én ezt teljesen másképp élem meg. Velünk, akik nap mint nap vele vagyunk, foglalkozunk vele, öleljük, szeretjük, velünk egyértelműen vágyik a testi kapcsolatra. Lehet, hogy mással nem, de igazából ez engem annyira nem érdekel. Csak zavar, hogy ez van azon a papíron.
Nagyon tudnak zavarni ezek a papírok. Aki ilyen heyzetben van, tudja, miről beszélek. Van egy papír, egy diagnózis, egy szakvélemény, amit, mint mondjuk ezt a gyógypedagógusit, hosszas tapasztalatszerzés alapján állítanak össze - az óvodai gyógypedagógus heti kétszer tart vele egyéni fejlesztést, szóval az ő véleménye azért elég releváns. Viszont más esetben, simán leírnak szakvéleményt arról, hogy milyen a gyerek, az alapján, hogy öt, tíz, tizenöt percig idegen emberek egzecíroztatják vizsgálják. Nem arról van szó, hogy nem akarok tisztában lenni a fiam állapotával, nem is arról, hogy tagadom, hogy ilyen, csak találkoztam néhány nagyon pokróc emberrel, mióta elkezdtük ezt a vizsgálatról vizsgálatra mászkálást...
Vannak tipikus autista jelei, ez tény. Van, amit nagyon nehezen tudunk kordában tartani. Ezekkel is nehéz megbirkózni lelkileg. Olyan nagy kérés, hogy amivel nincs baj, azt legalább ne sorolják fel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése