Nagy izgalommal és még nagyobb félelemmel ma reggel végre rászántuk magunkat, hogy személyesen is megnézzük az iskolát. Igazából, az elszántság még tegnap fogalmazódott meg, amikor felhívtam a sulit, hogy időpontot kérjek. Volt egy kis félreértés a telefonban, de végül megegyeztünk, hogy gyerekkel együtt várnak minket ma az első órára.
Tegnap egyébként nyílt nap volt az iskolában, de azt már korábban kiderítettem, hogy az autista osztályokban ez nincsen, így önállóan kell intézni, ha be akarunk menni.
Ma reggel nyolc előtt néhány perccel meg is jelentünk a Kinizsi Pál Általános Iskola ajtajában. A tanító néni már várt minket. Az 1.c osztály matematika órájára mehettünk be. Kaptunk széket, hogy leüljünk, Ferkó pedig játszhatott a sarokban - itt a gyerekek nem mennek ki szünetre, hanem van nekik játszósarok, ahol elfoglalhatják magukat a szünetben.
A gyerekek nagyon izgatottak voltak - találkoztunk egy tavalyi ovis csoporttárssal is, aki emlékezett Ferikére. A csoport hatfős, de ma egy kisfiú hiányzott. Az órát egy gyógypedagógus tartja, akinek emellett még van 2-3 szaktanári és tanítói diplomája is. A gyerekek szépen bemutatkoztak - már aki nem volt szégyellős, utána pedig kezdődött az óra.
Tényleg fogalmam sem volt, mire számítsak, de az elejétől a végéig el voltam bűvölve. A tanító néni végig játékos, majdnem varázslós feladatokkal, és óriási türelemmel terelgette a gyerekeket a matematikbában.
Első feladatként egy óriást játszottak el, aki felmegy a hegyre, eszik, iszik, alszik, nyújtózik, ásítozik, mejd lemegy a hegyről dolgozni. Minden tevékenységnél egy gyerek választhatott, hogy meddig számolnak (hány lépéssel megy fel a hegyre, hány áfonyát eszik, hány kortyot iszik stb.) Közben a mozdulatokat utánozták - kb mint egy reggeli tornát.
Ezután számolós feladatok jöttek. Számkártyákat raktak sorba - illetve a sorba illesztették a hiányzókat - ötig, aztán mindenki kapott egy kártyát, amin valamennyi állat volt, és azt kellett a megfelelő számhoz odatenni. Az egyik kisfiúnak még a nullát is fel kellett rajzolni az egyes kártya elé (mert ugye az semmi). Aztán visszaszámoltak öttől és tíztől nulláig (és jött a rakéta kilövése). Szintén számoltak úgy, hogy csukott szemmel hallgatták, mennyit kopog a padon a tanító néni vagy mennyit koppant a hátukra az ujjával. Ez utóbbi esetben meg kellett nevezni a számot, megmutatni az ujjukkal és ugyanannyit dobbantani a lábukkal is.
Ezután megmutatták, hogy tudnak összeadni és kivonni - szintén ötös számkörben. A két kezükön mutatták a két összeadandó számot, majd az ujjaikat az orrukhoz érintve megszámolták, mennyi az összeg. Kivonásnál lezárogatták az ujjaikat. Ugyanezt akár összeadás kiegészítéssel is meg tudták csinálni (mennyit kell adni a háromhoz, hogy öt legyen?).
Az utolsó feladatban, ahol ki kellett egészíteni az összeadásokat, a hiányzó számok színeket jelöltek, amik alapján egy kép részeit lehetett kifesteni. Ezzel el is töltötték az időt az óra végéig.
Engem negyon meglepett, milyen szervezett és átgondolt az egész óra. A tanító nénit nem lehetett kizökkenteni. Ha leesett egy könyv vagy ceruza, akkor odaugrott és megkérdezte játékosan, hogy csak nem lefújta a szél? Ha egy gyerek rosszat válaszolt, akkor viccesen visszakérdezett, esetleg csücsörített vagy nevetve fintorgott kicsit, hogy hát az meg hogy lett ilyen sok? Úgy tűnt, végtelen a türelme és a kreativitása.
Óra után kimentünk még beszélgetni, de azt egy másik bejegyzésben írom majd le nemsokára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése